2014. szeptember 9., kedd @ 9:53
Nem is olyan régen nyert csak értelmet az a két szó, hogy „gondoltam”, és „sejtettem”. Máris mondok egy egyszerű példát rá. Gondoltam, hogy egy nap eljön majd a világ vége, de nem sejtettem, hogy az ilyen hamar lesz. Pedig így lett. Eljött, és orkánként söpört végig az addig „stabilan” álló emberiségen. A természet mindig is meg tudott lepni. Mindig mutatott valami újat. Az erejét, a csodáit. Mint ahogyan most is. Az a sok épület, amit felemeltünk, most romokban hevernek a növények csapdáiba zárva, a virágok leplei alatt pihennek holtan, mint ahogyan minden más is, amit valaha létrehoztunk.
Hányszor ábrándoztam a halálon. Csak ültem az ágyamon azon merengve, vajon a jövő sötét és kihalt lesz? Az emberek egyszerűen csak eltűnnek, a növények és az állatok itt hagynak, és csak a fájdalmasan kopogó üresség marad utánuk? Ekkorát tévedtem volna?
Minden nap, ahogy körülnézek a kis karosszékemből, ami egy híd előtt pihen, rájövök, hogy már tudom, milyen félig halottnak lenni. A világ amiben egykor éltem és éltünk, teljesen megváltozott. Helyesbítek. Visszaváltozott! Most is épp itt ülök az egykori csatornahíd előtt, és kényelmesen hátradőlve szemlélem a helyet, amit már rég nem az ember ural. A híd a reggeli napsütésben csak úgy ragyog. Az őt körülölelő indák és falaiban gyökerező fák, mintha csak saját gyermeküket ölelgetnék. Milyen gyönyörű és ugyanakkor szívfacsaró látvány is ez. A madarak egy új világ levegőjével töltik meg kicsiny tüdejüket, és úgy kelnek szárnya, ki tudja merre. A zöld fű ide-oda hajlong tisztelettudóan az enyhe, mégis uralkodó szél parancsai alatt. A virágok mindent ellepnek, a fák lélegeznek, boldogok. A kicsi hidacskáról víz folyik alá, mintha a természet legszebb vízesése lenne a szemem előtt. Fantasztikus, de mégis, ott az a szörnyűség. Csak a híd mögé kell pillantani. Vagy csak egyszerűen magam köré. Máris elhomályosítja élettelen szemeimet a fekete felhők hada. Hiszen nem én vagyok itt az egyetlen... „emberi lény”. Sajnos sokan életben maradtak. De, hogy is nevezhetné őket bárki is embernek? Vagy egyáltalán lénynek? Ez teljesen más. Mielőtt eltorzult volna az ember külseje, a bensője már régen rothadt volt. De ez most szánalmas külsejükön is megmutatkozik. Az apró híd előtt pont elsuhan egy valaha élt „normális” ember, valami éles tárggyal a kezében. Kergetik. Még több emberszerű siet utána. Görbék, ismét négy végtagjukra ereszkedve igyekeznek nagyobb sebességet elérni. Csuklójukra támaszkodva szaladnak egymás elől és után. Hörögnek, mintha a beszédkészségüket futás közben hagyták volna hátra. De ez már évszázadok óta így megy. Az állatok, a természet rég visszahódította megérdemelt területeiket, így az ember ilyen kis lélekszámmal már rég nem úr. Fegyvereik a rozsda falánkságának áldozatai lettek, vagy összetört, s a föld nyelte maga alá. Botokkal, kövekkel, üvegszilánkokkal hadakoznak, ölik egymást. Területeket akarnak foglalni.
- „Hát még mindig nem tanultak a hibáikból?” - teszem fel magamnak a kérdést újra és újra, minden nap, de ugyan minek? Ezek sosem változnak. Azok maradnak, amivé fejlődtek. Aminek születtek. Embernek. Gyilkosnak, birtoklóak, önzőnek és kegyetlennek. Elveszik az életeket, hogy a saját életüket hosszabbíthassák velük. Területek, hogy erejüket fitogtassák. Mindez miért? Sosem értettem, pedig az én mocskos kezem is ugyanúgy benne volt. Ha megtehetném, másnak születnék. Valami tisztának, valami önzetlennek. De már nem lehet. Ki hozhat megváltást a világra? A halál? A természet? Micsoda? Megválaszolatlan kérdések maradnak számomra. De nem is baj. Jó ez így. Nem olyan rossz. Most is pont elrohannak mellettem, és az egyik rám vetve magát hanyatt vág engem és a kis karosszékemet is, majd belém harap életlen, nyamvadt metszőfogaival. Érzi, hogy már rég rohadok, semmi ízem, semmi életerőm, így hát áttapos sáros lábával az arcomon, ami meg is roppan, majd hátra hagy. Az égre pillantok. Új, vagyis inkább régi fajok kúsznak át a fejem felett, szabadságot sugározva, megváltást. Sipítanak, énekelnek, repülnek. Kinyújtom a kezem feléjük, el akarom érni. Ostoba, emberi mivoltom vágyai. Félholtnak lenni, tényleg nem olyan rossz. Hamarabb felejtek, hamarabb teszek le dolgokról. Csak élek. Életben vagyok. Milyen más ez is. Élni és életben lenni. Én vajon, melyik vagyok? Szeretném azt hinni, hogy az „élni” kategóriába tartozhatom, de nem. Tisztában vagyok magammal. Túlságosan is. Évszázadok szenvedéseit végignézve abban a kicsiny karosszékben ülve, feladva mindent, elfelejteni élőt és holtat, jót és rosszat, álmot és valóságot, olyan könnyűnek tűnt. És végül, már magam sem tudom hogyan, de ezen a világon ragadtam. Saját mocskunk még most is üldözi azt, ami már rég nincs. De nem baj. Van valami, ami igenis megmaradt, mert megtartottam. Meg akartam tartani. A remény. Igen, a remény, hogy végre minden olyan tiszta lesz, mint amilyen az emberek előtt volt. Az önzetlen világ.
Fogom hát magam, ropogó csontjaimat leküzdve kelek föl, emelem meg rozoga kis székemet, és nagy levegőt véve beleülök. Elmosolyodom, ennyi év után először.
A türelem. Ez kell nekem. Érzem, hogy csak pár száz év kell, és végleg megszűnik a fájdalom, a szörnyűség, és egy új élet veheti át helyünket. Csak várnom kell, hogy szemtanúja lehessek. Addig nézem, ahogy az ember fajtársait eszi, megöli, elhurcolja, az állatokra ügyet sem vetve. Csak néha jönnek a kicsi csatorna közelébe, s véres, koszos kezüket belemerve oltják esztelen szomjukat, majd mennek, és kezdenek mindent előröl. A kis patakba pillantok. Emberek keserű vére festi vörösre. De megint mosolyognom kell.
- "Már nem kell sok." - Ismételgetem. Egy apró, tűzvörös pillangó hártyás szárnyának csattogása zavarja meg gondolataimat, amint a vérfoltokból kiröppenve szeli át felettem az eget, majd mikor fajtársai köré gyűlnek, már látom, a nap vörös koronája ismét estét parancsol. Egy újabb nap zárult.
- "Már nem kell sok... már nem kell... sok..."