2014. szeptember 9., kedd @ 10:00
John sietve rohant az alagútban, melyben hangosan visszhangzottak bakancsos lábának léptei. Ruhája tépázott volt, s több helyen csak a Szentlélek tartotta már össze. Kezében fegyvere, de már kiürült a tár. Lihegve szaladt. Az életéért futott. Pár méterenként el volt helyezve valamilyen fényforrás az alagútban, de ahogyan haladt, egyre kevesebb égett, s reménykedett, hogy nem tűnnek el teljesen a lámpák, mert az áthatolhatatlan sötétségbe zárja, s akkor akár meg is állhat meghalni.
Nem csak John léptei vertek visszhangot. Valamilyen undorító, csoszogó lény is, gusztustalan, gurgulázó hanggal, hörögve követte. A bőr és a hús rohadtan lógott cafatokban a csontján, s mégis életben volt. Ilyen lények születésével járt a háború. Megérezte a vérszagot, s esze ágában sem volt elengedni az előtte lévő férfit, aki a szörnnyel ellentétben kezdett már fáradni, s fokozatosan csökkent a kettejük között lévő távolság.
John néha megfordult, hogy lássa a pokoli szörnyet a kísérteties megvilágításban, s ez a horrorfilmbe illő kép motiválta arra, hogy tovább fusson, s közben kétségbeesetten keresett szemével valamit, ami segítségére lehet. A nagy kutatásban észrevette, hogy tőle alig száz méterre fény szűrődik be felülről egy létrára; a kijárat lámpafénye. Érezte, most meg kell húznia a végét, ha továbbra is élni akar, de erre már nem volt ereje. Kockáztatnia kellett. Lassított egy kicsit, s üldözője annyira felbuzdult, hogy a köztük lévő távolságot pár másodperc alatt behozta, mielőtt még elérték volna a kijáratot. Éppen felemelte kezét, hogy belekarmoljon John nyakába borotvaéles karmaival, a férfi azonban éppen időben megfordult, s fegyverével blokkolta a csapást, majd arcon csapta vele az undorító lényt is, melynek következtében nagyon reccsent gusztustalan hanggal a koponyája, mire üldözője démoni hangon felkiáltott. Ez azonban kevés lett volna még a győzelemhez, a harag és fájdalom annyira feldühíti őket, hogy legyőzhetetlenné válnak. A férfi épp ezért nem várta meg, hogy beguruljon, övéből előrántotta a hosszú kését, s izomból beleszúrta üldözője szemébe, majd jól megforgatta benne. A lény elernyedt, s mielőtt rádőlhetett volna John-ra, az lábbal elrúgta magától. Késén megtapadt egy hányingerkeltő anyag, valamilyen agyszerűség, mely olyan büdös volt, hogy képtelenség lett volna vele bármit is kezdeni, ezért ellökte a fenébe.
Kicsit kifújta magát, majd ismét elkezdett futni a kijárat létrája felé. Amint odaért, felszaladt rajta, s a felette lévő üveg csapóajtót kinyitotta. Belépett egy szűk szobába, ahol ugyan úgy, mint az alagútban, minden rozsdás fémből volt, s fehér fény világított be a terepet, amely olyan erős volt, hogy a feje is megfájdult tőle, s egy darabig nem látott semmit. Igénye a friss levegő iránt azonban annyira megnőtt, hogy nem érdekelte. Kezével takarta a szemét, ahogy felért. Tőle balra a bizonyos hosszú kar állt ki a földből, mely a férfi jobb oldalán elhelyezkedő kerek, szintén fém ajtó "kilincse" volt. John odalépett a karhoz, erőteljesen megrántotta, minek következtében a kerek ajtó fülsértő nyikorgás kíséretében kinyílt, s a beáramló levegőtől olyan érzése lett, mint mikor forró napon száguld egy régi autóval, majd lehúzza az ablakot. Úgy csapta meg a szél az arcát most is, belekapott félhosszú, barna hajába, borostás arca felvidult, s amint lehetett boldogan rohant ki a szabadba.
Amin kitette a lábát a küszöbön, bezárult mögötte az ajtó, ő maga pedig térdre esett, széttárta karjait, s boldogan mosolyogva fordította arcát az ég felé, nagyokat sóhajtva, csukott szemmel. Szabadság! - nyögte minden porcikája. Maga sem gondolta volna, hogy valaha is kiér az alagútból. Lent az egybefolyt nappalok és éjszakák halálfélelemmel teltek, s úgy térdelt most kint, a kopár domboldalon, mintegy halálra ítélt, aki az utolsó másodpercben kegyelmet kap.
Miután az ifjú túlélő minden létező dologért hálát adott, felállt, s alaposan körülnézett. Kopár alföld, se zöld, csak sziklák tarkítják itt-ott a tájat, és kráterek. A Föld itt is sebhelyes. Jézus Krisztus születése szerint számított 2120. évben érkezett meg John Kisvárda környékére, egész pontosan húsz évvel a harmadik világháború után. A bevetett nukleáris fegyverek okozta kár rémálmokban sem várt méreteket öltött, az emberi faj mégsem pusztult el teljesen, bár a túlélők száma igencsak alacsony lett. Minden sugárfertőzött szinte, mutánsokká váltak az emberek, víziló méretűre nőttek a patkányok, a vízkészlet alapjáraton ihatatlan. Az egyetlen ok, amiért az emberek még mindig élnek, az a mágusok felbukkanása volt. A hatalom, mely rájuk vadászott, elpusztította saját magát, gy már felesleges volt titkolni kilétüket, s mivel senki nem akart háború előtti világot teremteni, ezért elszigetelt csoportok jöttek létre, hogy fenntartsák magukat. De nem minden rossz dolog halt meg. Voltak emberek, akik felcsaptak fosztogatóknak, s a mutáns állatok, emberek, eszüket vesztve támadtak minden élőlényt. Úgyhogy a fajfenntartásért még mindig keményen meg kell küzdeni. Ezért is utazott John Kisvárdára. Itt tehet a legtöbbet a világért.
Szóval alaposan körülnézett az Alföldön, s egy hosszú, egyenes, ámbár igen ramaty állapotban lévő utat pillantott meg, s mellette egy férfit állni egyedül. Lehervadt az arcáról a mosoly. Felébredt benne a gyanú, hogy tolvajt lát. S ím, ő már fegyvertelen. Alaposan megvizsgálta a férfi környezetét, de sehol nem látott semmit, ami arra utalna, hogy vannak társai az idegennek. Végül elszánta magát; innen már mindegy. Ha meg akarják ölni, akkor küzdeni fog, ameddig lehet. Erőt vett rajta a fáradtság, és a gyengeség. Már nincs mivel küzdeni. S mikor észrevette, hogy az idegen elindult felé, leült a földre, s fegyverére támaszkodott. Úgy ült ott, mint ki egy hosszú szenvedés után kér kegyelmet, vagy büntetést. Szíve hevesen vert ugyan, de ereje már elfogyott. Ha azonban küzdenie kellett volna, John utolsó tartalékait összeszedve félelmetesebb lett volna, mint bármelyik mutáns.